Elakadt a szavam, egyszerűen olyan szép volt. Watervale amúgy sem egy nagy település, több a nyaraló, mint az egész évben lakott ház. Amolyan turistaparadicsom amit északról a Lower Herring tó, nyugatról pedig az öt nagy tó egyike, a Michigan tó határol.

Nagyobb térképre váltás

Jillian-ék nyaralója tökéletes helyen van, a Michigan tóhoz legközelebbi és Watervale ezen utcájának legutolsó háza. Egy rejtett zug, ahová a többi turista ritkán, vagy egyáltalán nem talál el. Már kezdtem azt hinni, hogy Jill elnavigál minket Kanadába, amikor jobbról ritkulni kezdett az erdő, s egyszercsak kiértünk egy gyönyörű, sötétbarna fából készült házhoz. Maga a ház a parton állt, de félig belógott az erdőbe... Az műút véget ért, s egy 5 méteres földút vezetett el az autó számára kialakított helyig. Maga a parkoló egy autó számára lett kialakítva, de a mi terepjárónk is kényelmesen elfért. Még ez a kis melléképület is tetszett, olyan volt, mint egy nagyobbacska erdei viharház, a tető alatti rész nem volt teljesen becsinálva, hanem egy jó darabon apácarács keretezte körbe. A keleti oldalát félig befedte a vadszőlő, ami kezdte birtokba venni a házikó tetejét is. Maga a ház a garázstól jobbra helyezkedett el. Látszott rajta az idő, de takaros és rendezett volt. Kb. egyméteres vastag facölöpökre fektették a ház alapjait, s hogy minél esztétikusabb legyen, apácaráccsal fedték el a cölöpöket. Egy árnyalattal sötétebb fából készült lépcsők vezettek fel a bejárathoz, ahol belépve a nappaliba érkezett az ember. A bejárattal szemben helyezkedett el a lépcső, ami az emeletre vezetett. Maga a nappali - ahogy az egész ház belseje - faburkolású volt, három óriási ablaka az erdőre nézett. Két fotel, egy óriás kanapé, könyvespolcok, tévé és egyéb technikai tárgyak alkották a berendezést. Innen nyílt majdnem minden helyiség. A bejáraton belépve közvetlen jobb kéz felőli ajtó mögött volt a konyha. Mindenféle konyhai felszerelés, gyönyörű bútorok és egy négyszemélyes asztal volt bent. Tipikus amerikai konyha, a következő helyiségre nyitottan. Az étkező minden berendezését egy óriási tömör fa asztal s a hozzá tartozó székek alkották. Mikor beléptem ide, megintcsak elállt a szavam. Ha nem lett volna elég az eddig látott pazar berendezés (amit nem értem, hogy miért nem féltenek Jill szülei az esetleges tolvajoktól), olyan pazar látvány tárult elém, ami az eddigieket felülmúlta. A szoba nyugati oldalának javarészét két óriási üveg foglalta el, mint megtudtam a panoráma eltakarását megelőzendő. Ezeket természetesen sarkig ki lehetett nyitni, s itt juthatott ki az ember a teraszra, majd a partra, s onnan a vízhez. Gyönyörű. A homoki fű lágyan ringatózott, a tó vize pedig lassú hullámokkal nyaldosta a partot.

- Két fürdő van, az egyik itt lent, az két oldalról, innen és a nappaliból is nyílik, és van még ott fent is egy. Megnézitek a szobákat? - Jill boldogan csacsogott, és élvezettel játszotta a házigazda szerepét. Bólintottam, majd elindultam utána a lépcsőn. Míg mi felmentünk, addig Lucas kiment a csomagokért. Szegény.. ezzel az önkéntes pongyászhordó feladattal nem is tudta mire vállalkozik... Mire barátnőm összes cuccát behordta, kb. négyszer fordult.

- Ahogy felérünk, ez itt a nappali. Bár szerintem felesleges, beépíthettük volna gardróbnak - ráncolta össze az orrát Jill, majd tovább mutogatott - itt van a két szoba, és a fürdő. Ha gondolod használhatod egyedül a felsőt, nekünk jó lesz a lenti. Úgyis kell a hely a cuccaimnak.

- Miért? Mit hoztál el?

- Hááát... tudod, mindenre fel kell készülni... - és belekezdett egy hosszú felsorolásba, majd látva a szemforgatásom előadott egy kiselőadást 'Miért hozzunk el egy két hónapos nyaralásra a teljes sminkszettünket' címmel.

- Melyik szobát szeretnéd? A nagy ablakos erdőre nézőt, ami nagyon szép, vagy a tópartit?

- Az erdőre nézőt - el kellett mosolyodnom, látva mennyire szeretné a tópartit, és mégis felajánlja a választást nekem.

- Az összes csomagot felhordjam hölgyeim?

- Jajj dehogyis! Segítek én is - s ezzel odaszaladt Jill Luc-höz, kivett két csomagot a kezéből, majd beszaladt a szobájukba.

Aztán szépen felvittük a csomagokat, elpakolásztunk. Ez nekem nem tartott többe, mint öt perc...

Jillian-ék még mindig bent voltak a szobájukban, s azon ment a vita, hogy a két szekrényben kinek mennyi helye legyen.

Mosolyogva leindultam a konyhába, gondoltam készítek valami harapnivalót amíg ők pakolnak. Húhh... sok volt ez a mai nap... fújtam ki magam. Felmértem, hogy liszten, cukron, tojáson és egy-két száraz hozzávalón kívül nincs semmi a konyhában. Oké.. holnap bevásárlás. Papír keresés...és lista írás. Addig is, nézzük mink is van... áhh.... lesz egy kis muffin...

Összekevertem, majd betettem a sütőbe, had süljön. Hulla fáradtnak éreztem magam, pedig nem is csináltam egész nap semmit. Leültem az étkezőbe, és néztem, ahogy a lemenő nap megvilágítja utolsó sugaraival a vizet. Olyan szép... olyan békés...

- Hm... mi készül?

- Az isten szerelmére, ne ijesztegess! - szólam kicsit sípoló hangon Lucra, amiért az előbb a szívinfarktust hozta rám. - Amúgy muffin... kösz, hogy szólsz.

Vigyorogva leült a nappaliba.

- És a belevalókat itt találtad?

- Igen, miért?

- Hát csak... megkérdeztem.

- Ha nem kell, vagy nem ízlik, nem kell megenni!

- Nem azért mondtam - szabadkozott - ha olyan jókat csinálsz, mint a nagyid, akkor nem lesz gond.

Megpördültem a sarkamon, és rámeredtem.

- Amit a nagyi csomagolt, behoztad?

- Öhm... az azthiszem kimaradt...

- Ó a fene... dobd a kulcsot. - Kiszaladtam, és akkor láttam, hogy a 'mellettünk' lévő háznak lakói hazaérkeztek. Így messziről - mivel a mellettünk kb. egy kilométer távolságot jelölt - úgy láttam, hogy egy nagydarab srác viszi a csomagot befele, és egy bronzvörös hajú lány segítkezik neki. Talán egy pár...

Nem értem rá bámészkodni, amúgysem az én stílusom lesni ások lépését. Minden kaját fogtam, bevittem, és elpakoltam. A gondos csomagolásnak és hűtések hála nem lett semminek baja. Jill azután robogott le, hogy félig kihűlt a vacsora... márha lehet a muffint annak nevezni...

- De jó! Már úgyis éhes vagyok! Mit szólnátok esetleg egy filmhez? Ma már úgy sem tudunk nagyon mit csinálni..

- Rendben, válasszatok, én meg beviszem a kaját.

A nappaliba belépve láttam, ahogy Jill épp a DVD-k között keresgél. Luc a nagy kanapén ült, és próbálta beüzemelni a tévét.

- Mit szeretnél? DiCaprio-t vagy Mel Gibson-t?

- Az utóbbit.

- Oookééé... hm.. - elválasztotta az előtte lévő kupacot, és elkezdte felsorolni a címeket - Mad Max egy és kettő, azt inkább ne, jó? - nézett rá Lucasra. Lucas visszamosolygott rá, és ő pedig sorolta tovább - Hamlet, Air America, A rettenthetetlen, A hazafi, Jelek, Passio... Melyik legyen Amy? - kérdezte, felmutatva a Jelek-et és A hazafit.

- Hmm... nekem mindegy.. de A hazafira szavazok - választásomat erősen befolyásolta, hogy nem akartam megint olyan véres álmot, mint a múltkori...

- Rendben - bólintott Jill - Amúgy is, szerepel benne Heath Ledger.. annyira szeretem őt is.

Végigcsacsogtuk-könnyeztük-nevettük a film jó részét - Lucas legnagyobb bosszúságára.Ők a kanapén maradtak a film végeztével, így jobbnak láttam elhagyni a 'terepet', had romantikázzanak kettesben.

Felmentem az újdonsült szobámba, s becsuktam magam mögött az ajtót. Odasétáltam az ablakhoz, kinyitottam, és leültem a párkányra. Mégiscsak jónak bizonyul kényszerű döntésem a szobát illetően... Kint az éjszakai madarak kórusa dalolt egy bizarr s egyben nyugtató dallamot. Fejemet nekitámasztottam az ablakkeretnek, lehunytam szememet, s mélyeket lélegeztem a langyos éjszakai levegőből. Annyira jó volt a tiszta erdőillat ahogy keveredett a víz illatával. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, hallgatva a madarak énekét, és nagyokat lélegezve, de éreztem egyre inkább erőt vesz rajtam a fáradtság.

A 'fürdőm' nem volt messze, alig pár lépésnyire. Éreztem nem telik sokra az erőmből, egy gyors zuhany s utána azonnal megcéloztam az ágyam. Lassan elcsendesedett minden körülöttem, hallottam, ahogy az éjszakai madarak dalolása halkul majd vidám madárcsicsergésbe csap át.

No mifene, már itt a reggel? Éreztem, hogy még tompa a fejem, olyan vagyok mint a mérgezett egér. Kinyitottam a szemem, s most már biztos voltam benne, hogy reggel van. Körbenéztem, a szobámba voltam, s mégis, mintha legalább 50 ember egyszerre beszélgetett, viccelődött s nevetgélt volna. Csak nem rendezett Jillian házibulit? Egész Watervale-t meghívta rá? De akkor miért nappal? vagy ennyit aludtam volna, és már délután van? Elindultam, kinyitottam az ajtót s egyszerre megváltozott minden. Nem a tegnapi nappali, hanem egy nyüzsgő szalon fogadott. Minden szempár rám szegeződött, s éreztem, hogy ebbe belevörösödök. Öltözékem valószínű kissé kilóg ennyi elegáns ember közül - ugyebár nem lehet a pizsamát megfelelőnek nevezni ennyi álarcosbálba öltözött ember között. Tényleg, miért van mindenkin 19. századi ruha? Olyanok voltak, mintha az Észak és Dél forgatására érkeztek volna.

- Kisasszony, összecsomagolt? - Hajolt hozzám egy idősebb úr. Olyan volt, mint egy komornyik. A többi ember elfordította a tekintetét rólam, s folytatták megkezdett beszélgetésüket ott, ahol abbamaradt. Épp fordítottam vissza fejemet, s szólaltam volna az úrhoz, amikor egy barna szempárt fedeztem fel. A fiatal fiú - nem is fiú, inkább férfi - engem figyelt. A katonák megszokott vörös egyenruháját viselte, s látszott rajta hogy ifjú kora ellenére feljebb tart a katonai szamárlétrán mint társai. A szép barna szempárhoz világos barna bőr, és kissé hosszabbra hagyott szőke haj társult. Lesütöttem szemem, s éreztem, hogy ismételten elvörösödök.

Odafordultam a komornyikhoz és megkérdeztem

- Látja ott azt a szőke hajú úriembert? Ki ő?

- Óh, kisasszony, az Őrnagy úr fogja önöket elkísérni Houstonba. Ő és a csapata felel az önök biztonságáért, ha útközben esetleg...

- Higgye el kisasszony nem fogja semmi sem megzavarni utunkat. Az ön biztonságát személyesen magam garantálom - vágott közbe egy erélyes hang. Felpillantva megláttam a tulajdonosát is, egy fekete hajú szakállas férfiút. Büszkének, önteltnek és 'ki-ha-én-nem' figurának tetszett. Tipikus példája a nagyhangú önmagát túlértékelő katonának, aki az első adandó nehézségnél felköti a nyúlcipőt. Önelégülten mosolygott, így én is az etikettnek megfelelően magamra erőltettem egy mosolyt, és megköszöntem előre is nem kívánt szolgálatait.

Csak most vettem észre, hogy az előbbi férfi, akit a komornyik Őrnagy úrnak nevezett a szakállas mellett áll, s mintha csak megérezte volna ellenszenvemet társa iránt, elmosolyodott. Ránéztem, s visszamosolyogtam rá. Ez a mosoly szívből jött mindenféle erőltetettség nélkül. Minden bizonnyal észrevette a társa is a dolgot, először ingerülten nézett felettesére, majd legnagyobb meglepetésemre arcvonásai ellazultak, s dühe valamiféle és szeretetté változott. Mintha képtelen lenne haragudni rá. Mindezeket az érzéseket az arcáról olvastam le, s a változáshoz egy perc sem kellett.

Egész úton Őt lestem. Kikönyörögtem jóatyámtól - aki a veszély miatt először nem akarta engedni - hogy had üljek az ablak mellé, így a kocsiból végig szemmel követhettem. Akárhányszor elhaladt mellettünk, vagy észrevette, hogy figyelem, mindig elmosolyodott, biccentett felénk.

- Milyen fiatal, megnyerő, s máris őrnagy - Jegyezte meg édesanyám atyámnak egy sokatmondó pillantás kíséretében. Ami a legmeglepőbb volt, hogy apám is elismerten hümmögött. Ő, aki eddig az összes udvarlóm elüldözte...

Lassan szürkülni kezdett, majd mire Houstonba értünk teljesen besötétedett. A várost megerősítették azóta, mióta utoljára itt jártam. Számítottak az unionisták támadására, s a város védelmében egy több mint 5 méter magas védőbástyát (vagy affélét) emeltek. Állandó járőrszolgálat, a városban katonák, amerre a szem ellát...

Óriási nyüzsgés, menekültek mindenfelé...

Képtelenség így megtalálni Őt...

Talán ha sikerülne feljutnom a bástyára... Hiába mászok... csak mászok.. s mintha hirtelen megcsúsznék, és esek, esek, esek, zuhanok lefele...

Tompa puffanás.

Érzem, hogy nem tudok mozdulni. Még pár pillanatba beletelik, amíg eljut a tudatomig egy magányos bagoly huhogása, s ráébredek, hogy valami keményen fekszek, teljesen kicsavarodott állapotban. A kezem a testem alatt. Folyik rólam a víz, teljesen le vagyok izzadva. Újabb pár perc eltelik, mire rájövök, hogy hol vagyok: a 'szobámban', és a kemény, amin fekszem, az a padló. Tehát leestem az ágyamról. Most vagyok ébren. Ergó minden ami a fürdés és a puffanás között történt, az csak álom.

Szétszakad a fejem.

Nem kellene Jilléket felébreszteni, inkább úgy döntök, hogy kimegyek kicsit a levegőre. Félálomban, fejfájósan letalálok a lépcsőn, kitapogatom az ajtókat, bútorokat. Üvegajtókat könnyen megtaláltam, hisz a hold minthacsak a segítségemre sietett volna úgy világított, hogy könnyűszerrel megtaláltam a kulcsot, majd a kilincset.

Teljes harci díszben kivonultam - márha a Garfield-es sort és top alkotta együttest annak lehet hívni - és leültem a vízpart közvetlen közelébe. Mélyeket lélegeztem, és lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy megnyugszom, az előbbi álom okozta félem és feszültség eltűnik, és ellazul a testem. Hanyatt dőltem a homokban, s bár a hold teljes erejével próbálta megakadályozni, hogy elaludjak, éreztem, hogy erőt vesz rajtam a fáradtság.

Még talán negyed óra sem telt el, mióta kijöttem, amikor kényelmelenné vált a rám izzadt ruha. No nem azért, mintha olyan szagom lenne, mint egy focicsapatnak edzés után... Csupán kellemetlen az érzés. Ülőhelyzetbe húztam magam, s körbenéztem; balra az erdő, jobbra fák. A parton senki. Csupán a telihold világított teljes erőbedobással. Hm...

'Ha van itt valaki és lány, akkor neki is van, ha fiú és még nem látott meztelen nőt, akkor lesz egy jó napja, ha meg már látott, akkor nem lesz újdonság' alapon legyűrtem a "valaki figyel" megérzésem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve pillanatok alatt ledobtam a ruhám, és beszaladtam a vízbe. Itt még ezen a június végi napon is hűvös-langyos volt a víz. Az első merülés következtében teljesen libabőrös lettem, majd ahogy hozzászoktam, bőröm inkább érezte kellemesen langyosnak, mint hűvösnek a vizet. Annyira ismerősnek tűnt az egész; déjà vu érzés...

Úszkáltam, lebegtem, s majdnem hangosan felkacagtam, annyira élveztem ezt az egészet. Olyan szabad vagyok! Néztem a teliholdat a vízen fekve, amikor egyre jobban felerősödött az a megérzésem, hogy valaki vagy valami tényleg figyel. Vízszintesből függőlegesbe húztam magam egy lábmozdulattal, és elkezdtem pásztázni a környéket. Fényt nem láttam semerre, és mozgás hangját sem hallottam.

Már épp megnyugodtam volna, amikor azt láttam - vagy látni véltem - hogy egy szempár figyel a ház melletti erdőből. A szemeim tágra nyíltak, s bár a víz hőmérsékletét már megszoktam, de mégis kirázott a hideg.

- Mi lenne, ha megállnánk útközben valahol? Mondjuk Saint Louis-ban? Ott meg is kajálhatnánk, meg ha nem akartok sietni, eltölthetjük ott az egész délelőttöt. - Luc zökkentett ki a gondolataimból.

- Milyen előrelátó vagy! Remek lesz! Te mit szólsz hozzá Am?

- Nekem megfelel. -Sóhajtottam. Próbáltam minél lelkesebbnek tűnni, de nehezen ment.

Egy középiskolába jártunk mindhárman, Jilian és én egy osztályba, Lucas-sal csak évfolyamtársak voltunk. Év elején Jil-lel úgy terveztük, ha sikeres érettségi vizsgát teszünk, akkor elutazunk kettesben valahova a nyáron. Ehez járultak hozzá barátnőm szülei, akik felajánlották a Watervale-i nyaralójukat, mondván töltsük ott a vakációt. Mindketten nagyon örültünk neki. Aztán évközben a duónk trióvá alakult, s ezzel egy időben Jill és Luc is egyre közelebb került egymáshoz. Ez is csak a vak nem vette észre... Aztán a félév előtt robbant az iskolai pletyka-bomba, s utána sok apróbb követte, mint földrengést az utórengések. Elkezdőttek a találgatások: Lucas vajon miért van együtt Jil-lel? Úgysem lesznek sokáig együtt. Jajj te is hallottad? Luc Amy-ért dobta Jill. A szemét... Hogy volt képes elárulni a barátnőjét? Mekkora számító szuka, elcsavarja a legjobb barátnője pasijának a fejét.. stb, stb. És még sok ilyen, és ehhez hasonló pletyka és rágalom. 1-2 hónap kellett, hogy a felkavart állóvíz tükre ismét kisimuljon, s lassan mindenki beletörődött, hogy új álompár született.

Egyáltalán nem bántott, nem is zavart ez a dolog, hiszen utána is ugyan úgy elhülyéskedtünk, de kicsit más lett a helyzet. Olyan, mintha én tartanám a gyertyát. Ezért is mondtam Jillnek az év vége előtt, hogy menjenek el kettesben, nem akarom őket zavarni. Ettől teljesen kiakadt.

- Tudom, tudom, hogy mit terveztünk a nyárra. Strandolás, kirándulás, pasizás, pasizás, és pasizás... A pasizáson kívül a többit még mindig tudjuk együtt csinálni - megszorította a kezem. Biztosan láta a hezitálásom, ezért azt mondta, hogyha én nem megyek, akkor ők sem mennek. A következő pár hétben egyesült erővel támadtak, s így muszály volt beadnom a derekam.

Természetesen az összebújásaik, csókjaik, és a szerelmük kifejezésére használt többi tettük nem zavart, sőt, jó volt látni, hogy ők ilyen boldogok. Egyáltalán nem álltam neki álszemérmeskedni, hogy "jajj hagyjátok abba"... Miért is tettem volna? Ez abszolút természetes dolog, és az élet egyik legnagyobb csodája, ha két ennyire összeillő ember egymásra talál.

Annyira aranyosak. Mindig. Most is, a kocsiban ülve. Luc vezet, az anyósülésen Jill dudolászik együtt a rádióval, s közben kezük összefonódva pihen. Összeillenek. Lucas középmagas, sportos testalkatú, de nem az a testépítő típus. Arányos, hosszúkás arcában mint két tisztavízű tó csillognak kék szemei, amik mindig a biztonságot sugallják a beléjük tekintőnek. Rövid fekete haja rendezett rendetlenségben meredezik az ég felé. Ezzel szemben Jilian alacsony telt idomú, félhosszú világosbarna egyenes haja lágyan omlik a vállára. Rövid időközönként egymásra néznek, s nem lehet nem észrevenni azt a valamit, ami ilyenkor megcsillan Jill seszínű szürke szemeiben. Hm... talán ez a szerelem.

És velük szemben én... Mint valamilyen groteszk kontraszt. Mindig én voltam a kivétel, régen is, mielőtt még Owosso-ba kerültem volna. A csodabogár, aki mindig kilóg a sorból. Alapjában véve, meglepően magas voltam a többi itteni lányhoz képest, s koránérő típus. Enyhén kreol bőröm, barna szemeim és gesztenyebarna derékig érő hullámos-göndör hajam sem volt igazán megszokott látvány. Egyesek szerint indián beütés, mások szerint latin, temperamentumos vidékről származó ősök. Hát nem tudom, végignézve a felmenőimen inkább fogadnék a postásra, vagy esetleg az örökbefogadásra, bár mindkettő bukott dolog... de ezt inkább hagyjuk... Ehhez jön még hozzá a francia hangzású nevem, amit gyűlölt fizika tanárom mindig afektálós hangsúllyal "ÁmÉÉÉlí"-nek ejtett. Irritáló volt, de többé nem kell hallgatnom.

Körülnézve gyönyörű helyen járunk. Ahol a Pine River folyó először szélesedik állótóvá, itt fekszik St. Louis kisváros. Michigan állam ezen településének mottója: "Az egyujjas kesztyű közepe". És milyen találó! Elnézve a térképet tényleg olyan. Már jártam itt, s a nem messze fekvő Alma-n a nagyival korábban, hisz kedvelt kirándulóhely. Sokakat a golfpálya, a kajak, és a különböző vizisportok vonzanak, mi szívesen jártuk az erdőt, túráztunk errefelé.

- Már farkaséhes vagyok! - pattantam ki a kocsiból, ahogy megállt, és megmozgattam magam. Kontybacsavart hajam kibontottam, megráztam magam, és mohón tekintettem a legközelebbi kisvendéglő felé. - Indulunk?

- Persze, menjetek csak előre lányok, én is mindjárt megyek.

A tó felől friss levegőt hozott magával az erőtlen nyári szellő, de ez is jól esett ebben a kánikulában. Még szerencse, hogy reggel csak egy short-top összeállítást húztam magamra, most biztosan megütne a guta, akár ha pólóban kellene lennem, akkor is.

Az étkezdébe lépve kicsit meglepődtem. A bejárattal szemben első ránézésre amolyan kocsamszaeűség, pulttal, sörcsapokkal, és borostás emberekkel. Ahogy beléptünk, minden szem ránkszegeződött. Kellemetlen. Alkoholmámoros vörös szemeikben mohó fény csillant, a pult végénél lévő srác elfüttyentette magát. Ez kellett, hogy a kocsmáros megforduljon. Végigmér minket malac szemeivel. Aztán hatásszünet.

- Miben segíthetünk a kishölgyeknek? - kérdezte. Jill fülei szinte már lángoltak, és csodálkoztam, hogy nem rohant még ki, hanem itt áll mellettem.

- Láttuk kint az étlapot, és ha lehetne enni szeretnénk. Ugye lehet itt? - válaszoltam.

- Öhm.. Őőő... Természetesen, jobbra bent van az étterem rész. Majd a lányom kiszolgál titeket. RACHEL!!!

- Kösz. - ezzel elindultunk arra, amerre a férfi mutatott. A lengőajtót belökve mintha egy másik épületbe érkeztünk volna. A kintről látott nagy üvegablakú étterem, bordó boxokkal, tisztasággal, és finom ételillattal.

- Sziasztok. Mit kértek inni? Hozhatok esetleg étlapot? - kedves szőke lány fordult felénk, mihelyst helyetfoglaltunk az egyik boxban.

- Igen, két kólát légyszives, és megnéznénk az étlapokat. - válaszoltam, mivel Jill azóta is lángoló fülekkel ült velem szemben. A lány elsietett, majd visszajött az élapokkal, és a két itallal.

- Szólalj már meg - hajoltam közelebb barátnőmhöz.

- Jajj nem tudom, hogy te hogy tudod ilyen könnyedén venni! Láttad ezeket? Úgy vizslattak, mintha két kiló hús lennék a hentesnél. Utálom. Utálom az ilyet.

- Azt hittem, szereted, ha megcsodálnak - vigyorodtam el.

- Ha fiatal fiúk, azzal semmi gondom. - mosolyodott el ő is.

Kintről Luc kopogott be, majd miután betalált hozzánk, rendeltünk ebédet. Megkajáltunk, fizettünk, aztán elindultunk a városba sétálni. Már megint rámtört a "kukkolós érzés", valahogy megint az éreztem, hogy felesleges vagyok, csak tartom a gyertyát. Azzal az ürüggyel, hogy igenis kiváncsi vagyok a Francis Parkra, és az ottani emlékműre. Megbeszéltük, hogy 4-kor találkozunk a kocsinál, és ezzel elváltunk.

Elindultam a főutcán, a park felé. Egyre melegebben sütött a nap, plussz most múlt dél, így a hőség is a tetőfokára hágott. Megálltam, hogy újra kontyba kötöm a hajam, amikor belém hasított egy rossz érzés. Nem tudom, hogy a hatodik érzék-e, vagy valami más, de nálam különösen erősen működött. Elfordultam egy kisebb utca irányába. Megindultam. Először lassan, sétálva, s mire észbe kaptam már futottam is. Nem tudtam merre, de egyre beljebb haladtam a kis utcák és házak útvesztőjében. Az egyik sarkon befordultam, és földbe gyökeredzett a lábam. Egy apró termetű lányt zaklatott három helyi tahó, a három közül az egyik volt az, aki füttyentett nekünk a kocsmában. A lány háttal állt nekem, de így is kísértetiesen ismerős volt. Rövid, éjfekete tincsei rendezett rendezetlenségben meredeztek szerte-szét. Látszott rajta, hogy bajban van.

Segítenem kell rajta.

Futottam. Úgy suhantam a buja zöld aljnövényzetben kerülgetve a száz éves fák mohos törzseit, mintha repülnék. Észveszejtő sebességgel haladtam, és mégis: egyszer sem ütköztem bele semmibe. Az erdő táncolt körülöttem. Mindent a legapróbb részletekig érzékeltem: a színek pompás árnyalatait, a hangokat a legapróbb neszekig, és az illatokat. Tudtam, hogy mi az, amit a párás zöldben kerestem, s hamarosan éles érzékeimmel megtaláltam.

            Ez is azoknak a dolgoknak az egyike volt, amit nem mer kimondani az ember. Egyfelől annyira irreális, amit kimondatlanul megfogalmazunk magunkban, hogyha hangosan ejltjük ki a szavakat, akkor kapnak egy testet, megformálódnak, s mivel irreálisnak tűnnek, nevetségessé válnak. Másrészről ami testet ölt, az realizálódik, megelevenedik, valóságossá válik. Amolyan vissza nem vonható igazság lesz belőle

            Hiába tudtam, engem igenis meg fognak ölni, ez lehetetlennek tűnt. Az emberrel nem történik ilyesmi... csak a fimekben van ilyen...

            Bármennyire is próbáltam felébredni, felrázni magam ebből a lidérces álomból nem ment. Akárhányszor nyitottam tágra összeszorított szemeimet, ugyanott gubbasztottam az egyszerű léckerítés tövében, vacogva a késő nyári éjszakában.

Reszkettem.

Nem csupán a éjszakai levegő hűvössége, hanem a félelem, a kétségbeesés és a tanácstalanság keserűsége miatt is. Honnan kérjek segítséget? Ki segíthetne?

            Lenéztem az oldalamra, és felemeltem remegő kezem. Csupa vér volt... Fájdalmat egyáltalán nem, a hányingeren és a szédülésen kívül igazából nem éreztem semmit. Úgy tűnik a halál könnyű és békés dolog...

Kedves olvasó!