Futottam. Úgy suhantam a buja zöld aljnövényzetben kerülgetve a száz éves fák mohos törzseit, mintha repülnék. Észveszejtő sebességgel haladtam, és mégis: egyszer sem ütköztem bele semmibe. Az erdő táncolt körülöttem. Mindent a legapróbb részletekig érzékeltem: a színek pompás árnyalatait, a hangokat a legapróbb neszekig, és az illatokat. Tudtam, hogy mi az, amit a párás zöldben kerestem, s hamarosan éles érzékeimmel megtaláltam.
Egyszerű volt, de a maga nemében páratlan. A durva erdő talaja bársonyosnak és simogatónak tetszett talpam alatt, miközben kerestem az illat forrását.
Az apró teremtmények lélegzése - melyeket normális körülmények között nem érzékeltem volna - felgyorsult, ahogy elsuhantam mellettük. Az apró madarak elnémultak, szívverésük felgyorsult. Olyan voltam, mint egy prédáját üldöző vadállat. A rohanás ellenére légzésem egyeneltes volt, s testem minden egyes porcikája úgy viselkedett, mintha egy könnyed sétát tennék a sűrű zöld útvesztőben.
Észrevett. Izmait megfeszítve próbált előlem menekülni, hallottam szívének ritmusát, amely most vad táncba kezdett. Erős szívének dobbanása, vérének meleg jellegzetes szaga minden mást háttérbe szorított. Csak az illat vezényelt, a tüzes szomjúság vad késztetése hajtott, hogy valami forró és nedves érje kiszáradt torkomat. Már csak pár méter választott el az antiloptól. Láttam a szemében a félelmet, ahogy agancsos fejével hátrafordult. Ezt az apró lassulást kihasználva oldalról rávetettem magam, és a földre döntöttem hozzám képest hatalmas testét. Álkapcsom könnyedén zárult össze nyakának azon a pontján, ahol a vadul száguldó áramlat összpontosult. Pengeéles fogaim könnyedén vágtak utat maguknak a szőrmén és izmokon keresztül. Számban éreztem az állat jellegzetes ízű vérét, mely visszataszító volt ugyan, de segített csillapítani torkom égését. Végeztem, s a nagydarab hím élettelenül feküdt előttem.
Beleszimatoltam a levegőbe, s a friss déli fuvallat a megszokot moha, gomba és rohadó avar szagán kívül esőillatot hozott magával. Mindenképp haza akartam érni a vihar előtt. Elsétáltam a tőlem nem messze csörgedező patakig, lemostam kezemről a vért, s megmostam az arcom is. Most a bizonyítékok eltüntetésén volt a sor: a halott állatot egy könnyed mozdulattam felkaptam, s a patak part melletti eldugott helyre rejettem. Eléggé érezhető helyen a vízhez inni jövő ragadozók és a dögevők számára, s de mégis rejtve a kiváncsiskodók elől.
Ezután mégegyszer elsétáltam a vízig, hogy megszabaduljak az antilop szagától. Ahogy lehajoltam, egy ismeretlen ismerős nézett vissza rám a víztükörről. Én voltam, de valahogy mégsem én. Tudtam hogy én állok ott, de a vízfelszínen táncoló képmás-lánynak sápadt gyönyörű bőre volt, asszimetrikus, de mégis szabályosan telt ajkai, és ami a legfurcsább: aranybarna szemei. Szív alaku arcát körülölelte barna hajzuhataga, s ha nem tudtam volna, hogy az előbb mit tett(em), azt hihettem volna, hogy egy makulátlan manökken tekint vissza rám a vízből.
- Amy - jött az ismerős megszólítás, egy ismerős hangtól, valahonnan a tudatom peremvidékéről.
- Amy! - A hang egyre hangosabb és türelmetlenebb lett, s a bágyadt zöldet felváltotta valami meleg narancs szín, s lassan eltűnt az erdő, a patak, az arany szempár. A szobámban voltam, az ágyamban.
- Amy! Amelie! Nem szólok még egyszer! Ébren vagy? - kiáltotta a feszült hang még egyszer.
Na.. nyugi, nagy levegőt, ne remegjen a hangod - mondtam magamnak és válaszoltam
- Igen Nagyi! Bocs, csak a fürdőben voltam... - meglepődtem, mert elég hihetőnek tünt amit mondtam. Soha nem tudtam hazudni, s ha próbálkoztam is volna vele, mindig lebuktam.
- Oké, rendben... - jött a válasz egy megkönnyebbült sóhaj kiséretében - csak nem szeretném, hogy elkéss, és rád kelljen várni.
Hm.. elkésni... miért, hova is me.. - már szólásra nyitottam a számat, hogy hangosan is feltegyem kérdésemet, amikor leesett! Azonnal az éjjeliszekrényemen lévő órárra pillantottam: 8:47... Van még 13 percem.. ez nagyszerű.
Azonnal kipattantam az ágyból, megkerestem a neszeszeremet, s a tőlem telhető leghalkabban berohantam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam a hajam, s fogmosás után próbáltam minél előbb összepakolni minden olyan tisztálkodós és fürdőszobai kelléket, ami az elkövetkező másfél-két hónapban kellhet. Álldottam az eszem, hogy a ruhákat és a többi "ne-hagyd-itthon" cuccot összeraktam tegnap este, így csak azok voltak hátra amik még a mai reggelen is kellhettek. A szobámba érve csak az utazóm tetejére dobtam a kistáskát, magamra húztam a kedvenc zöld toppom, és a sötétkék farmer shortom, s kontyba csavartam vizes hajam. 9:07. Odakintről dudaszó hallatszott, s tudtam, hogy Jill-ék jöttek meg. Levágtattam a lépcsőn, s mielőtt a csengő megszólalt széles mosollyal tártam még szélesebbre az ajtót.
- Jó reggelt, gyertek be! - köszöntöttem az ajtóban álló barátnőmet és a barátját Lucas-t.
- Hah.. méghogy jó... - horkantotta Jilly színpadiasan, s egy puszit nyomott az arcomra, és betáncolt a jobboldai nyitott ajtón keresztül az éttkezőbe. Kérdőn néztem Luc-re, aki a fel-nem-tett kérdésemre azonnal válaszolt.
- Úgy érzi siettettem... Biztos abban, hogy otthon hagyott valamit - emelte az égre a szemét. Ezen akaratlan el kellett vigyorodnom, s láttam, ő is somolygott magában.
A konyhába érve azonnal feltünk az ételhalom, és amikor láttam, hogy drága nagymamám elkezdi gyömöszölni egy kosárba, leesett, hogy azt mind nekünk szánja.
- Egy kis útravaló... - mosolyodott el, s kétségbeesésem azonnal elszállt, látva, hogy mennyire odafigyel ránk és szerető gonddal ügyel a legapróbb részletekre is. - Nah jó... Amelie, hozd le a csomagod, addig megkérem a fiatalokat, segítsenek rakodni.
- Ez csak természetes Rose! - Ugrott azonnal Luc, s kivette a nagyi kezéből a súlyos csomagot. Tudtam, hogy lelkesedésébe az alapvető jómodoron kívül vegyül az a tudat, hogy a csomagban válogatott finomságok vannak. Nagymamám konyhatündér hírében állt, amiről a hozzánk ellátogatók meg is bizonyosodhadtak.
Mire leértem Luc a méregzöld Mitsubishi L200-as hátulját pakolta, míg Jill és Rose nagyi valamit sutyorogtak mellette. Ahogy észrevettek elhalgattak. Odaadtam a táskáimat, amit még Luc próbált benyomorgatni a többi 7-8 utazó mellé.
- Öhm... Jill, nem lesz ennyi cucc egy kicsit kevés?
- Amy! Ne kezd te is, így is egy csomó mindent otthonhagytam... - mondta barátnőm, és tapintatosan elmentek előre, hogy el tudjunk búcsuzni a nagyival.
- Vigyázz magara kislányom - mondta nagymamám könnyfátyolos szemmel. - Tudom, hogy megígértem, hogy elengedlek a barátaiddal nyaralni ha meglesz az érettségi, de akkor sem tatom jó ötletnek...
- Nagyi, kérlek! Watervale nincs több mint 4, maximum 5 óra! 200 mrföld... Nem leszünk a világ végén!
- Jó.. de nagyon vigyázzatok magatokra! És majd hívj fel! - Mondta egyre sírósabb hangon, és tudtam, hogy nem áll messze attól, hogy el is sírja magát. - Na menj már, a barátaid várnak!
- Szia Nagyi! - Súgtam bele göndör, barna hajába, és éreztem, hogy nekem is kaparja valami a torkom. Olyan volt ez az egyész, mint valami végzetes búcsú... Adtam neki pár búcsúpuszit, majd beültem a kocsiba. Láttam, ahogy Rose nagyi nagy kék szemei megtellnek könnyel, de ennek ellenére mosolyogva integet nekem a kapuból.
Miután elhagytuk Owosso utolsó házait is, felerősödött bennem a bűntudat. Hogy hagyhattam egyedül csupaszív, törékeny nagyimat magára?
- Ne aggódj miatta, tud magára vigyázni, és amúgy is... Anyuék átnéznek majd hozzá minden nap. - mondta nyugtatólag Jilian - Amúgy is, nyaralni megyünk! 2 hónap felügyelet és szabályok nélkül! Örülj már te is egy kicsit.
Jill őszinte vigyorára el kellett mosolyodnom. Annyira boldog, annyira lelkes. Viszamosolyogtam rá, majd kinéztem az ablakon, s néztem, ahogy az ismerős táj tovasuhan mellettünk.
Ez is azoknak a dolgoknak az egyike volt, amit nem mer kimondani az ember. Egyfelől annyira irreális, amit kimondatlanul megfogalmazunk magunkban, hogyha hangosan ejltjük ki a szavakat, akkor kapnak egy testet, megformálódnak, s mivel irreálisnak tűnnek, nevetségessé válnak. Másrészről ami testet ölt, az realizálódik, megelevenedik, valóságossá válik. Amolyan vissza nem vonható igazság lesz belőle
Hiába tudtam, engem igenis meg fognak ölni, ez lehetetlennek tűnt. Az emberrel nem történik ilyesmi... csak a fimekben van ilyen...
Bármennyire is próbáltam felébredni, felrázni magam ebből a lidérces álomból nem ment. Akárhányszor nyitottam tágra összeszorított szemeimet, ugyanott gubbasztottam az egyszerű léckerítés tövében, vacogva a késő nyári éjszakában.
Reszkettem.
Nem csupán a éjszakai levegő hűvössége, hanem a félelem, a kétségbeesés és a tanácstalanság keserűsége miatt is. Honnan kérjek segítséget? Ki segíthetne?
Lenéztem az oldalamra, és felemeltem remegő kezem. Csupa vér volt... Fájdalmat egyáltalán nem, a hányingeren és a szédülésen kívül igazából nem éreztem semmit. Úgy tűnik a halál könnyű és békés dolog...
Kedves olvasó!
Nem is olyan hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, leírom én is gondolataimat. Az én történetem fiktív, bár elég sokat merít az életből is. Alapötletként leginkább a Twilight sorozatot jelölném meg, bár a cselekmény jóval a negyedik könyv (Breaking Dawn) befejezése után kezdődik, és nem is a Cullen család közvetlen közelében.
Az alapötletem régóta megvan, viszont mai nap folyamán kaptam egy olyan személyes impulzus, ami megadta a kellő löketet, és a történetem elejét.
Az olvasót türelemre és nyitottságra intem. Az általam kitalált esemény és történet hol vidám, de lesz benne megannyi szomorú TÉNY, ami a cselekmény vázát adja, és bizton állíthatom kevesek tetszését fogja elnyerni.
Feltétlen számítok a visszajelzésekre! Minden kommentárt előre is köszönök, legyen az jó vagy rossz kritika. Arra kérem az olvasót, hogy a tényleges véleményét írja le, ne azt, amit úgy gondol, hogy szívesen olvasnék.
Üdvözlettel:
Mismouth
