- Mi lenne, ha megállnánk útközben valahol? Mondjuk Saint Louis-ban? Ott meg is kajálhatnánk, meg ha nem akartok sietni, eltölthetjük ott az egész délelőttöt. - Luc zökkentett ki a gondolataimból.

- Milyen előrelátó vagy! Remek lesz! Te mit szólsz hozzá Am?

- Nekem megfelel. -Sóhajtottam. Próbáltam minél lelkesebbnek tűnni, de nehezen ment.

Egy középiskolába jártunk mindhárman, Jilian és én egy osztályba, Lucas-sal csak évfolyamtársak voltunk. Év elején Jil-lel úgy terveztük, ha sikeres érettségi vizsgát teszünk, akkor elutazunk kettesben valahova a nyáron. Ehez járultak hozzá barátnőm szülei, akik felajánlották a Watervale-i nyaralójukat, mondván töltsük ott a vakációt. Mindketten nagyon örültünk neki. Aztán évközben a duónk trióvá alakult, s ezzel egy időben Jill és Luc is egyre közelebb került egymáshoz. Ez is csak a vak nem vette észre... Aztán a félév előtt robbant az iskolai pletyka-bomba, s utána sok apróbb követte, mint földrengést az utórengések. Elkezdőttek a találgatások: Lucas vajon miért van együtt Jil-lel? Úgysem lesznek sokáig együtt. Jajj te is hallottad? Luc Amy-ért dobta Jill. A szemét... Hogy volt képes elárulni a barátnőjét? Mekkora számító szuka, elcsavarja a legjobb barátnője pasijának a fejét.. stb, stb. És még sok ilyen, és ehhez hasonló pletyka és rágalom. 1-2 hónap kellett, hogy a felkavart állóvíz tükre ismét kisimuljon, s lassan mindenki beletörődött, hogy új álompár született.

Egyáltalán nem bántott, nem is zavart ez a dolog, hiszen utána is ugyan úgy elhülyéskedtünk, de kicsit más lett a helyzet. Olyan, mintha én tartanám a gyertyát. Ezért is mondtam Jillnek az év vége előtt, hogy menjenek el kettesben, nem akarom őket zavarni. Ettől teljesen kiakadt.

- Tudom, tudom, hogy mit terveztünk a nyárra. Strandolás, kirándulás, pasizás, pasizás, és pasizás... A pasizáson kívül a többit még mindig tudjuk együtt csinálni - megszorította a kezem. Biztosan láta a hezitálásom, ezért azt mondta, hogyha én nem megyek, akkor ők sem mennek. A következő pár hétben egyesült erővel támadtak, s így muszály volt beadnom a derekam.

Természetesen az összebújásaik, csókjaik, és a szerelmük kifejezésére használt többi tettük nem zavart, sőt, jó volt látni, hogy ők ilyen boldogok. Egyáltalán nem álltam neki álszemérmeskedni, hogy "jajj hagyjátok abba"... Miért is tettem volna? Ez abszolút természetes dolog, és az élet egyik legnagyobb csodája, ha két ennyire összeillő ember egymásra talál.

Annyira aranyosak. Mindig. Most is, a kocsiban ülve. Luc vezet, az anyósülésen Jill dudolászik együtt a rádióval, s közben kezük összefonódva pihen. Összeillenek. Lucas középmagas, sportos testalkatú, de nem az a testépítő típus. Arányos, hosszúkás arcában mint két tisztavízű tó csillognak kék szemei, amik mindig a biztonságot sugallják a beléjük tekintőnek. Rövid fekete haja rendezett rendetlenségben meredezik az ég felé. Ezzel szemben Jilian alacsony telt idomú, félhosszú világosbarna egyenes haja lágyan omlik a vállára. Rövid időközönként egymásra néznek, s nem lehet nem észrevenni azt a valamit, ami ilyenkor megcsillan Jill seszínű szürke szemeiben. Hm... talán ez a szerelem.

És velük szemben én... Mint valamilyen groteszk kontraszt. Mindig én voltam a kivétel, régen is, mielőtt még Owosso-ba kerültem volna. A csodabogár, aki mindig kilóg a sorból. Alapjában véve, meglepően magas voltam a többi itteni lányhoz képest, s koránérő típus. Enyhén kreol bőröm, barna szemeim és gesztenyebarna derékig érő hullámos-göndör hajam sem volt igazán megszokott látvány. Egyesek szerint indián beütés, mások szerint latin, temperamentumos vidékről származó ősök. Hát nem tudom, végignézve a felmenőimen inkább fogadnék a postásra, vagy esetleg az örökbefogadásra, bár mindkettő bukott dolog... de ezt inkább hagyjuk... Ehhez jön még hozzá a francia hangzású nevem, amit gyűlölt fizika tanárom mindig afektálós hangsúllyal "ÁmÉÉÉlí"-nek ejtett. Irritáló volt, de többé nem kell hallgatnom.

Körülnézve gyönyörű helyen járunk. Ahol a Pine River folyó először szélesedik állótóvá, itt fekszik St. Louis kisváros. Michigan állam ezen településének mottója: "Az egyujjas kesztyű közepe". És milyen találó! Elnézve a térképet tényleg olyan. Már jártam itt, s a nem messze fekvő Alma-n a nagyival korábban, hisz kedvelt kirándulóhely. Sokakat a golfpálya, a kajak, és a különböző vizisportok vonzanak, mi szívesen jártuk az erdőt, túráztunk errefelé.

- Már farkaséhes vagyok! - pattantam ki a kocsiból, ahogy megállt, és megmozgattam magam. Kontybacsavart hajam kibontottam, megráztam magam, és mohón tekintettem a legközelebbi kisvendéglő felé. - Indulunk?

- Persze, menjetek csak előre lányok, én is mindjárt megyek.

A tó felől friss levegőt hozott magával az erőtlen nyári szellő, de ez is jól esett ebben a kánikulában. Még szerencse, hogy reggel csak egy short-top összeállítást húztam magamra, most biztosan megütne a guta, akár ha pólóban kellene lennem, akkor is.

Az étkezdébe lépve kicsit meglepődtem. A bejárattal szemben első ránézésre amolyan kocsamszaeűség, pulttal, sörcsapokkal, és borostás emberekkel. Ahogy beléptünk, minden szem ránkszegeződött. Kellemetlen. Alkoholmámoros vörös szemeikben mohó fény csillant, a pult végénél lévő srác elfüttyentette magát. Ez kellett, hogy a kocsmáros megforduljon. Végigmér minket malac szemeivel. Aztán hatásszünet.

- Miben segíthetünk a kishölgyeknek? - kérdezte. Jill fülei szinte már lángoltak, és csodálkoztam, hogy nem rohant még ki, hanem itt áll mellettem.

- Láttuk kint az étlapot, és ha lehetne enni szeretnénk. Ugye lehet itt? - válaszoltam.

- Öhm.. Őőő... Természetesen, jobbra bent van az étterem rész. Majd a lányom kiszolgál titeket. RACHEL!!!

- Kösz. - ezzel elindultunk arra, amerre a férfi mutatott. A lengőajtót belökve mintha egy másik épületbe érkeztünk volna. A kintről látott nagy üvegablakú étterem, bordó boxokkal, tisztasággal, és finom ételillattal.

- Sziasztok. Mit kértek inni? Hozhatok esetleg étlapot? - kedves szőke lány fordult felénk, mihelyst helyetfoglaltunk az egyik boxban.

- Igen, két kólát légyszives, és megnéznénk az étlapokat. - válaszoltam, mivel Jill azóta is lángoló fülekkel ült velem szemben. A lány elsietett, majd visszajött az élapokkal, és a két itallal.

- Szólalj már meg - hajoltam közelebb barátnőmhöz.

- Jajj nem tudom, hogy te hogy tudod ilyen könnyedén venni! Láttad ezeket? Úgy vizslattak, mintha két kiló hús lennék a hentesnél. Utálom. Utálom az ilyet.

- Azt hittem, szereted, ha megcsodálnak - vigyorodtam el.

- Ha fiatal fiúk, azzal semmi gondom. - mosolyodott el ő is.

Kintről Luc kopogott be, majd miután betalált hozzánk, rendeltünk ebédet. Megkajáltunk, fizettünk, aztán elindultunk a városba sétálni. Már megint rámtört a "kukkolós érzés", valahogy megint az éreztem, hogy felesleges vagyok, csak tartom a gyertyát. Azzal az ürüggyel, hogy igenis kiváncsi vagyok a Francis Parkra, és az ottani emlékműre. Megbeszéltük, hogy 4-kor találkozunk a kocsinál, és ezzel elváltunk.

Elindultam a főutcán, a park felé. Egyre melegebben sütött a nap, plussz most múlt dél, így a hőség is a tetőfokára hágott. Megálltam, hogy újra kontyba kötöm a hajam, amikor belém hasított egy rossz érzés. Nem tudom, hogy a hatodik érzék-e, vagy valami más, de nálam különösen erősen működött. Elfordultam egy kisebb utca irányába. Megindultam. Először lassan, sétálva, s mire észbe kaptam már futottam is. Nem tudtam merre, de egyre beljebb haladtam a kis utcák és házak útvesztőjében. Az egyik sarkon befordultam, és földbe gyökeredzett a lábam. Egy apró termetű lányt zaklatott három helyi tahó, a három közül az egyik volt az, aki füttyentett nekünk a kocsmában. A lány háttal állt nekem, de így is kísértetiesen ismerős volt. Rövid, éjfekete tincsei rendezett rendezetlenségben meredeztek szerte-szét. Látszott rajta, hogy bajban van.

Segítenem kell rajta.