Elindultam feléjük, bár tudtam, hogy megint hülyeséget csinálok. Ahhelyett, hogy elfutnék segítségért, csak magamat is bajba sodrom. Lassan haladtam, a szemközti ház falának árnyékában, így nem vehettek észre.

Egy nagyon magas léckerítéshez szorították a lányt, s körbeállták, így nem maradt menekülési lehetősége.

- Mit akartok? Hagyjatok békén. - hallottam meg a hangját, ami magasnak, ijedtnek és meglepően halknak tűnt.

Bárcsak tudnám a nevét... bárcsak tudnám a nevét... Tudnom kell a nevét... - mondogattam magamban, mert támadt egy remek mentőötletem. Az emberek többségével ellentétben nekem épp stresszhelyzetekben jön elő minden tudásom. Más, ha bestresszel, egy szót sem tud kinyögni, esetenként még el is sírja magát. Én voltam a ritka kivétel.

Az egyik srác közelebb lépett a lányhoz. Ő volt az, aki elfüttyentette magát a kocsmában... Elég magas, még hozzám képest is majd' másfél fejjel magasabb. Napcserzett bőr, rövid, világos barna haj... Úgy magasodott a kicsi lány felé, mintha valami rossz álom mumusa lépett volna elő a semmiből.

- Ejnye kislány... ilyen a jómodor? Még be sem mutatkoztál. Hogy hívnak? - kérdezte a középső.

- E-e-esther...

- Hmm - duruzsolta ugyanaz- szóóóóval..

- SZIA ESTHER! - Léptem ki az árnyékból. Mind a négyen összerezzentek.

A lány felém fordult, olyan lassan, mintha egy kikockázott felvételt néznék. Most láttam csak, hogy alacsony termetéhez képest óriási, gyönyörű kék szemei vannak. Nem is csoda, hogy felfigyeltek rá. Hajszíne, szemszíne, és sápadt bőre csodás kontrasztot alkotott. A három srác egy lépést hátrált. Ó, basszus... ezt a részt nem gondoltam át...

Csend.

Mennétek a fenébe.. vagy oda, ahonnan jötettek... Összeszorított álkapoccsak koncentráltam a kérésemre, és közben farkasszemet néztem a középső sráccal.

Csend és feszült várakozás. Majd hirtelen, a hármójuk közt keltett zavart kihasználva Esther eliramodott felém, kibújt a nagydarab kerítést támasztó karja alatt, és mellém állt. Illetve inkább mögém.

- Úgy tűnik sok barátod van itt. Nagyon vigyázz kislány, nehogy szerezz melléjük pár ellenséget is. - szólalt meg a hosszú hatásszünet után a füttyögetős. Látszott rajta, hogy meglepték az események. Úgy tűnik, ő a "vezérhím" a csapatban, az "értelmiség", az ötletgazda... De a mai napot mégsem így tervezhette... Sütött róla a düh felém.

Három a kettő ellen. Mégis, úgy tűnik feladja a dolgot. A kezével hasba vágta a tőle jobbra álló nyurga srácot, és mindhárman elindultak az utca másik vége felé.

Miután elérték az utca végét, és befordultak egy másik utcába, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és remegő kézzel töröltem le a verejtéket a homlokomról. Hogy ekkora mázlim legyen... de nem is biztos, hogy csak mázli volt...

- K-köszönöm... - Szólt a lány, és leguggolt mellém a földre. - Én.. én nagyon féltem...

- Semmi gond, már elmentek - mondtam, és megpróbáltam egy mosolyt erőltetni magamra, miközben azt hittem szétszakad a fejem, úgy fájt. Migrén... vagy biztos az időjárás...

Ott ültünk néma csöndben egy jó húsz percig, majd Esteher megszólalt:

- Megkérdezhetem, hogy honnan tudtad?

- Öhm... mire gondolsz?

- Mindenre... hogy hol vagyok, hogy hogy hívnak, hogy mi történik...

Ó, igen... erre sem gondoltam. Milyen magyarázatot adhatnék neki? Hát képzeld, a hatodik érzékem vette az adást, hogy baj van, idefutottam, rákoncentráltam a nevedre, és így megtudtam, majd elküldtem gondolatban a srácokat, és elmentek mert ilyen mázlis vagyok... Aha, persze... előbb nézne valami degenerált kukkolónak, mint hogy elhinné...

Felálltam, majd leporoltam magamról az utca porát. Ő is felállt, és nagy kék szemeivel kérdőn nézett.

- Én ráérek... - mondta.

- A Francis Parkot tudod, merre van? - némán bólintott - Rendben.. akkor útközben elmondom.

- Te mondtad... - kérdőn rám pillantott. - A neved... amikor megkérdezte, akkor mondtad. És eszembe jutott, hogy úgy teszek, mintha ismernélek. Amúgy a barátaimmal átutazóban vagyunk, nyaralni indultunk Watervale-be, ott van egy kis nyaraló a tóparton. Amelie, Amelie Greeth.

- Esther Katie Brandon - mosolyodott el.

Elsétáltunk a parkig, beszélgetés, fagyizás és oldódott is a hangulat. Esther is megnyugodott, és már talán el is felejtette a feszült pillanatokat. Mindketten feldobódva sétáltunk.

- Amúgy azt nem tudod, hogy kik voltak ezek?

- De igen... Azt hiszem az öreg Shaperd-nél csinálták a tetőt. Elvileg a múlt héten befejezték már a munkát... ki is költöztek... nem tudom, hogy mit csinálnak még mindig itt.

- Értem... Megtennéd azt, hogy amíg nem mennek el, nem mászkálsz egyedül? - Bólintott, s láttam, hogy egy kissé megremeg.

- Mennem kellene lassan haza...

Rápillantottam az órámra, háromnegyed négy múlt. - Nekem is mennem kell, nemsokára találkozok a barátaimmal. Merre laksz?

Esther megmutatta az útirányt, s mivel a találkozópont felé volt, így elkísértem. A ház, ahol lakott egyszerű volt, de mégis takaros. Mesélte, hogy anyukájával és bátyjával lakik együtt, apukájuk régebben meghalt egy betegségben. Nem részletezte, s én nem is firtattam.

- Itt bekanyarodsz jobbra, átmész azon a kis utcán, és már ott is vagy - Mutogatta az irányt már a lépcsőről - Köszönöm, hogy segítettél. Nagyon örülök, hogy megismertelek, bár olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást.

- Én is örülök neked. Vigyázz magadra, és ne keveredj bajba! Szia!

Elköszöntem, és elindultam a mutatott irány felé. Érdekes... nekem is ismerősnek tűnt Esther, bár tudtam hogy nem ismerem... hülyén hangzik, de így van. Kis késéssel, de megérkeztem a megbeszélt helyre. Lucas-tól megkaptam a kocsikulcsot, és én vezethettem egészen Watervale-ig. Az út több mint három órás volt, úgyhogy jól elvoltam: az út, a meleg fülledt idő a zene és én. Volt időm gondolkodni, végiggondolni az egész napot. Kétszer botlok bele ugyan abba a baromba. Elneveztem füttyögetősnek... valahogy rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Áhh... nincs ez így rendben, van valami sötét abban a srácban.. és nem a szellemi képességeire gondolok...

Megint csak Jillian lelkes sikolya zökkentett ki a gondolataimból. Már látszott a Michigan tó, az öt nagy tó egyike. Tényleg szép volt, már nem lehetünk messze a háztól. Előre mászott az anyósülésre Jill és onnan navigált, hogy merre menjek. Gyönyörű út, egyik felől a buja erdő, másik felől a vízpart. Nem telt el tíz perc, és el is értük a házat. A szavam elállt.